Szőlőkultúra az Eger-patak völgyében

Az Eger környéki szőlőtermesztés kezdeteiről megoszlik a régészek véleménye. Vannak, akik a római időkre, s vannak, akik a kelta civilizáció idejére teszik a szőlőtermesztés megjelenését a bortermő tájon. Egyes kutatók szerint már a honfoglalás előtt kiterjedt és fejlett szőlőtermesztés lehetett a vidéken a liege-i püspökségtől elszakadt frankok révén. Több szakember egybehangzó állítása szerint azonban inkább csak a honfoglalás után indulhatott meg a szőlőművelés az Eger-patak völgyében.

A régészeti leletek és az oklevelek tanúsága szerint Eger és környéke már a 10. századtól lakott volt, s a 11. század elejére a kor Magyarországának viszonyaihoz képest jelentős lélekszámú település lehetett.

Szent István királyunk 1004 körül Egerben alapította az első püspökségek egyikét, és a szőlőművelés elősegítésére az egri püspökségnek adományozta az egész megye bortizedét.

Az egyházi szertartásokhoz szükséges borigény is szinte kötelezővé tette a borkészítés fejlesztését, amelyhez a betelepülő szerzetesrendek is hozzájárultak a hazájukból magukkal hozott szőlőfajták telepítésével. A 11. században a beköltöző vallonok tovább gazdagították a borvidék szőlőtermesztését. Nem véletlen, hogy a környék leghíresebb szőlőhegye, az Eged-hegy is Szent Egyedről, a francia bencés szerzetesrend védőszentjéről kapta a nevét.

Eger várát és a várost 1687 telén sikerült visszafoglalni a törököktől, és ezután rohamos ütemben kezdődött meg a földművelő lakosság visszatelepülése. Ennek eredményeként alig több mint húsz év alatt rendbe tették az elhanyagolt szőlőültetvényeket, és elkezdődhetett a már vörös- és fehérborokat egyaránt előállító borvidék újabb virágzása. A 17-18. században Egerben a fő megélhetési forrás már a szőlő volt. Ekkor a lakosság mintegy kétharmad része a szőlőművelésből élt.